Hazánk legnagyobbra növő kígyója a kaszpi haragossikló- írta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület.

A kaszpi haragossikló hossza meghaladhatja a 2 métert. És bár megjelenése impozáns, viselkedése merész, nem könnyű vele összetalálkozni, mert az embert, ha csak teheti, igyekszik messze elkerülni. Ezüstösen fénylő barnásszürke alapszíne jól elrejti az élőhelyét jellemző fűben. A hátpikkelyei közepén húzódó szalmasárga csíkok tovább segítik rejtőzködését a száraz fűavarban. Barna szemei nagyok, melyekkel zsákmányát és támadóját egyaránt messziről észreveszi. Feje teteje mogyoróbarna, felső ajkai narancsosak, torka fehér, oldalt sárgás- vagy rozsdavörös foltokkal, hasa halványsárga. A fiatalok alapszíne ezüstös- vagy sárgásszürke oldalt, és a háton gyakran harántcsíkká olvadó apró sötét foltokkal.

Ha sarokba szorítják, gyakran fordul szembe támadójával, akit vagy amit hatásos blöffjével igyekszik megfutamítani. Mivel nagytermetű, vakmerő támadása elsőre tényleg félelmetesnek tűnik. Ha megfogják, vehemensen harap. Fogai aprók, de tűhegyesek, és a bőr fájdalomérző idegvégződéseit igencsak tépik, az apró hajszálerekkel együtt, emiatt harapása kellemetlen, és a vér is kiserken néha. Amint azonban a vér megalvad, és a sebet lemossuk, szinte alig látható a harapás nyoma.

A kaszpi haragossiklót (Dolichophis caspius) a szakemberek magyarul sokáig csak haragos sikló névvel illették. Ekkor a tudományos neve is Coluber jugularis caspius volt, vagyis a jugularis nevű fajnak az alfajaként tartották számon, ami a magyar névben nem tükröződött. A hazai jogszabályokban még ma is a haragos sikló elnevezéssel találkozunk, ezekbe a dokumentumokba ugyanis a törvényalkotás bonyolult eljárási rendje miatt még nem került át a tudományosan ma már sokkal helytállóbb új név. A változást részben az új, DNS-re alapozott törzsfejlődéstani vizsgálatok indították el, melyek arra világítottak rá, hogy az európai haragossiklók, amelyek egykor mind a Coluber-nemzetségbe tartoztak, több önálló törzsfejlődési ágon szétszórtan helyezkednek el. Ezek az ágak új genuszneveket kaptak, így ma már jobban látjuk a köztük lévő leszármazási/rokonsági viszonyokat. 

Korábban a kaszpi haragossiklót gyakran nevezték csíkos vagy ugró siklónak is. Az ugró jelző abból fakad, hogy meglepve legtöbbször nagy lendülettel nekiiramodik, szinte felpattan vagy a támadója irányába vagy az ellenkező irányba. A csíkos elnevezés a testének és farkának felső részén futó pikkelyek szalmasárga csíkjaira utal, amelyek a farkon álló helyzetben is, de a testen gyors sikláskor az emberi szem számára folyamatos csíkká olvadnak össze.

Nem a haragossikló az egyedüli nagy termetű siklónk. Szinte ugyanazokon az élőhelyeken előfordul az erdei sikló (Zamenis longissimus) is, amely maga is impozáns méretűre nő, hossza meghaladhatja a másfél métert.

A két faj azonban könnyen megkülönböztethető egymástól. Az erdei sikló egyöntetű sárgás- vagy zöldesbarna (ritkán grafitszürke), a test közepén apró macskakörömszerű apró, fehér mintával. Ajakpikkelyei és torka egyöntetű sárga (a szürkéknél piszkosfehér). Temperamentumuk is nagyon különböző. Az erdei sikló sokkal lassabb, sokszor nem is menekül, hanem megmerevedik. Ha védekezésképp harap is, annak vehemenciája lényegesen kisebb, és sokszor újra és újra megismétli, majd kissé lomhán megpróbál kitérni, de nem fogja menekülőre lélegzetelállító sebességgel. Az erdei sikló legtöbbször erdős területeken, olykor kertvárosokban  bukkan fel, és csak ritkán azokon a sziklás füves helyeken, ahol a haragossikló.

A kaszpi haragossikló délkelet-európai elterjedésű kígyó. Mediterrán füves, bokros domboldalakon, vagy Kelet-Európa déli részének száraz, meleg sztyeppéin él. Megtalálható a Balkán-félszigettől egészen a Krím-félszigetig. Elterjedésének északnyugati határát Magyarországon éri el.

Hazánkban az elterjedése ma igen szűk, de ez nem mindig lehetett így. Egy elszigetelt, de szerencsére meglehetősen erős populációja a Villányi-hegységhez tartozó Szársomlyón él. További kisebb szórványpopulációk élnek a Duna jobb partja mentén elterülő löszsztyepp-maradványokon (Paks, Dunaújváros, Dunakömlőd stb.), illetve néhány elszigetelt állományáról tudunk a Budai-hegységben: a Sas-hegyen, a Budaörsi kopárokon és Pesthidegkúton. 

A nagyra növő haragossiklónak sok táplálékra van szüksége. Szinte minden gerinces állatot elfogyaszt, amelyet el tud ejteni, és le tud nyelni.

Zsákmányol gyíkokat, más kígyókat, madarakat, kisebb emlősöket, elsősorban rágcsálókat. Ahol az ürgével egy élőhelyen él, ott e nagy mókusfélét is legyűri. A magatehetetlen áldozatait, például madárfiókákat, pocokkölyköket, kisebb gyíkokat élve nyeli le, a nagyobbakat testének egy-két gyűrűjével megfojtja.

Mivel igen aktív, anyagcseréje is meglehetősen gyors, így sok zsákmányállatot kell elejtenie, ehhez pedig nagy vadászterületre van szüksége. Az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya által végzett rádiónyomkövetős vizsgálatok megmutatták, hogy egy-egy példány több hektárnyi területet jár be rendszeresen, és a törzshelyétől fél kilométernél is messzebb távolodik el, akár egy napon belül is.

A haragossiklók március közepe után bújnak elő sziklákba vagy a löszfalakba mélyen benyúló, tágas és fagymentes üregekben eltöltött hibernációjukból. Nászuk április második felében kezdődik, és eltarthat a nyár elejéig.

A hímek gyakran küzdenek egymással a párzás jogáért. Ez a sok más kígyónál is ismert „kígyótánc”. Testüket egymásba fonják, és így haladnak egymás mellett, miközben testük elülső harmadával lökdösődnek. A nőstény nyár elején, közepén talajfelszín alatti üregekbe rakja le 5-12 pergamenhéjú tojását, amelyből a körülbelül 30 centiméteres kis kígyók augusztus végén, szeptemberben kelnek ki, és kezdenek hozzá teljesen önálló életükhöz. Téli kényszerpihenőjüket szeptember végén vagy októberben kezdik meg. Kedvező időjárás esetén a fiatalok még novemberben is aktívak lehetnek.

A kaszpi haragossikló hazánkban már nagyon régóta ritka hüllő. Löszgyepeken, dolomit és mészkőkopárokon kialakult élőhelyeinek többsége mára feldarabolódott vagy elveszett, melynek oka elsősorban a szántóföldi gazdálkodás előretörése volt, illetve a Budapest környéki élőhelyeit megette a terjeszkedő város, vagy a kopárfásítás áldozatává váltak. A települések közelében nagy veszélyt jelentenek rájuk a házi macskák és kutyák. Sokuk a közutakon autókerekek alatt végzi.

Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 500 000 forint.

Fotó MME / Halpern Bálint, Babocsay Gergely, Halpern Bálint, Klép Sándor, Sabin Neatu